Foci hétfőn és szerdán. Úszás kedden. Pénteken még egy edzés. Hétvégén mérkőzés.
Első pillantásra akár azt is gondolhatnánk: milyen jó, hogy ennyit mozog a gyermek.
És valóban: a mozgás gyermekkorban nélkülözhetetlen. Segíti a testi fejlődést, fejleszti a mozgáskészségeket, közösségi élményeket adhat, és hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek egész életére megszeresse az aktív életmódot.
De van egy kérdés, amelyet szülőként időnként érdemes feltennünk:
Lehet túl sok a jóból is?
Hol van az a pont, amikor a mozgás már nem feltölt, hanem fáraszt? Amikor az edzés már nem várt program, hanem egy újabb kötelezettség? És honnan tudhatja egy szülő, hogy gyermeke egyszerűen csak fáradt egy nehéz hét után – vagy valóban túl sok terhelést kap?
A válasz nem egyetlen óraszámban rejlik.
Arra, hogy mennyi sport kell egy gyereknek, nincs minden életkorra és minden gyermekre érvényes válasz.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlása szerint az 5–17 éves gyermekeknek és serdülőknek a hét egészét tekintve naponta átlagosan legalább 60 perc közepes vagy magas intenzitású fizikai aktivitás ajánlott.
A kisebb gyermekek mozgásigénye még ennél is nagyobb lehet: 1–2 éves korban legalább napi 180 perc változatos fizikai aktivitást, 3–4 éves korban szintén legalább 180 percet ajánlanak, amelyből legalább 60 perc közepes vagy magas intenzitású mozgás.
Van azonban egy nagyon fontos részlet:
a fizikai aktivitás nem ugyanaz, mint a szervezett sportedzés.
A gyermek akkor is mozog, amikor biciklizik, fogócskázik, játszik a játszótéren, labdázik a barátaival, sétál, futkározik vagy egyszerűen csak szabadon játszik.
Nem kell tehát minden percnyi mozgást edző által vezetett foglalkozással kitölteni.
Sőt, gyermekkorban a szabad mozgásnak és a játéknak különleges értéke van.
Erre nincs minden gyermekre érvényes szám.
Ugyanaz a heti három edzés az egyik gyermek számára öröm és feltöltődés lehet, míg egy másiknak – az iskola, más különórák, utazás vagy egyszerűen az eltérő személyiség miatt – már túl sok.
Nemcsak azt érdemes számolni, hány órát sportol egy gyermek.
Érdemes az egész hetét nézni.
Mikor kel fel? Mennyi időt tölt az iskolában vagy óvodában? Mennyi házi feladata van? Mennyit utazik? Jár-e más különórákra? Mikor vacsorázik? Eleget alszik? Marad-e ideje egyszerűen játszani?
És talán a legfontosabb:
marad-e olyan idő az életében, amikor nem kell sehová odaérnie?
Egy gyermek számára a pihenés nem elvesztegetett idő.
A fejlődés része.
Gyakran felmerül az is, hogy jó-e, ha egy gyermek egyszerre több sportágat próbál ki.
Gyermekkorban ennek számos előnye lehet.
Az eltérő mozgásformák különböző képességeket fejlesztenek. Az úszás, torna, atlétika, labdajátékok, kerékpározás vagy akár a tánc egészen más mozgásélményeket adhatnak.
A gyermeknek pedig lehetősége nyílik arra is, hogy megtalálja azt, amit igazán szeret.
Az American Academy of Pediatrics szakmai ajánlása szerint a több sportágban való részvétel – különösen pubertás előtt – csökkentheti a túlterhelés, a stressz és a kiégés kockázatát az egyetlen sportágra történő korai specializációhoz képest.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy minél több sportág, annál jobb.
Ha a foci, úszás, torna és tenisz együtt azt eredményezi, hogy a gyermeknek a hét minden napján szervezett edzése van, akkor hiába változatos a mozgás, a szervezete és az idegrendszere továbbra sem kap elegendő időt a regenerációra.
Nem feltétlenül az egyes sportágak száma számít.
Hanem az összes terhelés együtt.
Ezt felnőttként is hajlamosak vagyunk elfelejteni.
Pedig a szervezet nem kizárólag edzés közben fejlődik. Szüksége van regenerációra, megfelelő táplálkozásra és elegendő alvásra is.
Az American Academy of Pediatrics jelenlegi ajánlása szerint a fiatal sportolóknak legalább heti egy nap teljes pihenőt érdemes biztosítani minden szervezett sporttevékenységtől. Emellett azt is javasolják, hogy egy adott sportágból évente összesen 2–3 hónapnyi szünet legyen.
Ez nem feltétlenül jelent mozgás nélküli hónapokat.
Lehet közben biciklizni, úszni, kirándulni, más sportot kipróbálni vagy egyszerűen játszani.
A lényeg az, hogy legyen idő fizikailag és mentálisan is eltávolodni az adott sportág folyamatos teljesítménykényszerétől.
A túlterhelés nem mindig látványos.
Nem feltétlenül úgy kezdődik, hogy a gyermek kijelenti:
„Nem akarok többé sportolni.”
Sokszor sokkal apróbb jelek jelennek meg először.
Lehet, hogy reggel nehezebben kel fel.
Gyakrabban mondja, hogy fáradt.
Ingerlékenyebb lesz.
Nehezebben koncentrál.
Gyakrabban fáj valamije.
Egyre kevésbé lelkesedik az edzésért.
Vagy az a gyermek, aki korábban már az ajtóban várta a szülőt edzőtáskával a kezében, egyszer csak elkezd alkudozni:
„Ma muszáj mennem?”
Egyetlen ilyen alkalom természetesen még nem jelent problémát.
Mindannyiunknak vannak olyan napjai, amikor nincs kedvünk valamihez.
Gyermekeknek is.
A fontos kérdés inkább az, hogy egyszeri érzésről vagy tartós változásról van-e szó.
A kettő között óriási különbség van.
Egy gyermek lehet fáradt egy hosszú iskolai nap után. Lehet rossz kedve. Összeveszhetett egy barátjával. Lehet, hogy egyszerűen inkább otthon maradna játszani.
Ez természetes.
Érdemes azonban jobban odafigyelni, ha a korábban szeretett sporttal kapcsolatban heteken keresztül csökken a lelkesedése.
A sporttal összefüggő túlterhelés vagy kiégés lehetséges jelei lehetnek többek között:
Ezek közül egyetlen tünet önmagában természetesen nem bizonyít kiégést. Fáradtság, fájdalom, hangulatváltozás vagy teljesítményromlás mögött számos más ok is állhat.
Ha azonban több jel tartósan együtt jelentkezik, érdemes komolyan venni őket, csökkenteni a terhelést, beszélgetni a gyermekkel és az edzővel, szükség esetén pedig gyermekorvos vagy megfelelő szakember segítségét kérni.
Nem azt:
„Jó voltál ma?”
És nem is feltétlenül azt:
„Nyertetek?”
Hanem ezt:
„Jól érezted magad?”
A válasz sok mindent elárulhat.
Különösen akkor, ha nem egyszer tesszük fel, hanem hosszabb időn keresztül figyelünk rá.
Mert gyermekkorban a sport egyik legfontosabb feladata nem az eredmény maximalizálása.
Hanem egy olyan kapcsolat kialakítása a mozgással, amely akár egy egész életen át elkísérheti a gyermeket.
Időnként érdemes végiggondolni néhány egyszerű kérdést:
Örömmel indul még edzésre?
Mesél magától arról, mi történt ott?
Van energiája az edzésen kívül is játszani?
Eleget és jól alszik?
Van legalább egy olyan napja a héten, amikor nincs szervezett sportprogramja?
Marad ideje a barátaira és a szabad játékra?
Gyakran panaszkodik fájdalomra vagy fáradtságra?
Idegesebb lett edzés vagy mérkőzés előtt?
Ő szeretné folytatni ezt a sportot?
És van még egy kérdés, amely néha a legnehezebb mind közül:
Ha ő holnap azt mondaná, hogy szeretne egy kicsit kevesebbet sportolni, meg tudnánk hallgatni anélkül, hogy csalódottságot érezne rajtunk?
A legtöbb szülő jót akar.
Elvisszük edzésre. Megvesszük a felszerelést. Hétvégén korán kelünk. Ott állunk a pálya szélén. Örülünk a sikereinek.
És ha valamiben tehetségesnek látjuk, természetes, hogy szeretnénk megadni neki minden lehetőséget.
De van egy nagyon vékony határ a támogatás és az elvárás között.
A gyermek idővel érezheti úgy, hogy nemcsak saját magáért sportol, hanem azért is, hogy megfeleljen a szülőnek vagy az edzőnek.
Éppen ezért fontos, hogy a sporttal kapcsolatos döntésekben az ő hangja is jelen legyen.
A sport legyen valami, amit a gyermek csinál – ne valami, amit a gyermekkel csinálunk.
Talán vele a legnehezebb.
Ha egy gyermek ügyes, gyorsan fejlődik, és az edzők is tehetségesnek tartják, könnyen megjelenik a gondolat:
„Mi van, ha most kell mindent beleadni?”
Pedig a gyermek fejlődése nem sprint.
És a több edzés nem automatikusan jelent több fejlődést.
A fejlődéshez megfelelő inger kell – de ugyanúgy szükség van regenerációra, motivációra, biztonságos környezetre és időre is.
A gyermek hosszú távú fejlődése fontosabb annál, hogy néhány hónappal hamarabb érjen el valamilyen eredményt.
Éppen ellenkezőleg.
Azt szeretnénk, hogy a gyermekek mozogjanak.
Fussanak.
Labdázzanak.
Másszanak.
Ússzanak.
Biciklizzenek.
Próbáljanak ki új sportokat.
Legyenek koszosak, fáradjanak el, nevessenek és fedezzék fel, mire képes a testük.
De közben maradjon idejük gyermeknek lenni.
Nem minden mozgást kell edzéssé alakítani.
Nem minden délutánt kell megszervezni.
És nem minden tehetséget kell a lehető leggyorsabban kiaknázni.
Mi nem szeretnénk minden gyermekből labdarúgót nevelni.
A futball számunkra ennél sokkal több.
Eszköz lehet az önbizalom építésére, a bátorság fejlesztésére, barátságok kialakítására, a mozgás megszerettetésére és arra, hogy egy gyermek újra és újra megtapasztalja:
képes vagyok rá.
Ezért számunkra nemcsak az számít, hogyan teljesít egy gyermek az edzésen.
Az is számít, hogyan érkezik meg.
És még inkább az, hogyan megy haza.
Ha pedig egyetlen gondolatot vihetünk magunkkal ebből a cikkből, talán ez legyen:
Egy gyermeknek nem feltétlenül annyi sport az ideális, amennyit még képes teljesíteni.
Hanem annyi, amennyi mellett megmarad benne a vágy, hogy holnap is mozogni szeretne.
Mert az egyik legnagyobb siker talán nem az, hogy hány edzés fért bele a gyermekkorába.
Hanem az, hogy felnőttként is örömmel húzza fel a sportcipőjét.
